Csángó házban csángó élet

A tőlünk távol élő testvéreink históriája Európának is izgalmas fejezete

Bicske - A magyarok élő múltját, legendás, mégis létező, élő „bújdosóinak” históriáját testesítik meg a csángók. Életmódjuk, nyelvezetük, hagyományaik varázslatosak.

Házaikról, s építkezésük kapcsán magukról a csángókról tartott előadást László P. Sándor grafikus, egyetemi adjunktus, a csángók kutatója és rajongója Bicskén, a Petőfi Művelődési Központban a kultúra napján. A helyi zeneiskolások az Erdély belsejében és Moldvában élő magyar népcsoport népviseletét öltötték magukra, a csángók eredeti népi hangszerein muzsikáltak, daloltak bevezetésképpen, amellyel kellően megalapozták a hangulatot. E titokzatos népről ugyan az utóbbi időben sokat beszélnek, mindegy pótlandó is az agyonhallgatott évtizedek mulasztásait. Mert e titokzatos magyarok meseszerű ködbe burkolózott története, távoli és közelmúltja, s nem kevésbé izgalmas jelene teli van meglepetésekkel, a mi rokontalan nemzetünkön belül messzire szakadt testvérek kényszerű „kalandjaival”. Származásuk és eredetük történelmi viták kereszttüzében áll manapság, egyes kutatók és történészek az eredettörténettel kapcsolatos tudományos téziseket is feszegetik. A csángók hagyományos házainak ceruzarajzait állította ki László P. Sándor, amelyeknek eredetijeit még láthatjuk, ha elutazunk Csángóföldre. Csodálatosak és lélegzetelállítóan hangulatosak, egy másutt már elsüllyedt világ zárványként megmaradt tanúi, a múlt emlékei. Önzőn és reménykedve mondjuk, hogy bárcsak megmaradnának! De tudnunk kell, a szegénység és az elnyomottság révén állt meg a idő ama vidéken, ahol Európa e kicsiny, öntudatos népe megőrizte a nyelvújítás előtti magyar nyelvet, tíz-húsz éve még a folyóban mostak az asszonyok, szőtték csodaszőtteseiket, s nem volt villanyuk. A hivatalos állásfoglalás szerint a csángók elcsángált székelyek, akik Mária Terézia erőszakos katonai sorozása idején Moldvába menekültek, az 1764-es székely népirtás után. Csakhogy Bukoviában már a honfoglalás óta éltek magyarok, s csángók laknak még a Gyimesekben és Brassó közeli hétfalusi részen. Az Erdély-járó Móser Zoltán író – fotográfus személyes élményeiről és kötődéseiről szólt a hallgatóságnak, nem múló rajongásáról és tiszteletéről s csángók felé. László P. Sándor egyenesen a magyarság utolsó „mentsvárának” nevezte az urbanizációtól eleddig megmenekült csángó vidékeket, ahol a globalizálódó hatások napjainkban rohamléptekkel érvényesülnek. Most még láthatók a csángó házak, ahol a buzgó katolikus asszonyok különleges ételeiket készítik, s a kertekben rózsa, liliom és liliac (orgona) nyílik. a legelőkön pedig pitypangot, kankalint és százszorszépet legelnek a jószágok a hegyi fű között.

(Forrás: Fejér Megyei Hírlap 2010. január 27.)